Tatai Református Egyházmegye

megújulás gyermeki hittel

2011-05-21 16:45:25 / Nagy Attila

Írta és beküldte: Dr. Leibné Dóra Magdolna, Nagysápról

Gyermeki módon

A valósággal időnként nem könnyű szembesülni. Általában ez kétféle reakciót vált ki: elriaszt, megfélemlít, vagy pánikot keltve eszeveszett, meggondolatlan cselekvéseket eredményez. Valóban, milyen hatást gyakorol bennünk: leblokkolunk, mindegy úgyis elveszünk, vagy pánikba esve kapkodva hadonászunk a bizonytalanságra hagyatkozva? A nagysápi gyülekezet valós helyzetét tekintve (sok más gyülekezethez hasonlóan) mindennapi kihívásokkal, a fennmaradás és létezés terén folytatott küzdelmekkel találja szembe magát, és választ kell adnia arra: kiszolgáltatjuk e magunkat a körülményeknek, vagy esetleg odáig is eljutunk, hogy vesszen minden - velünk együtt - és ezzel önmagunknak megadjuk a "kegyelemdöfést".

Gyülekezeti dilemma, hogy miként alakul a település reformátusságának jövője, amikor emberileg hatástalannak tűnik minden eddigi erőfeszítés.

A lelkipásztort egy ilyen küzdelemben nem egy, a gyülekezete iránt érzett fájdalmas hatás is éri. Gondolatok fogalmazódnak meg benne, melyek Istennek Ézsaiás próféta által népéhez intézett egy kérdése köré összpontosul: „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit meg nem tettem?" (Ézs. 5,4) Isten Lelkének vezetése (inspirációja) viszont megmutatja, hogy lehet tenni, és van megoldás.

Jelen körülmények között - ami rajtam múlik és áll - azt mindenképpen tegyem meg, legjobb tudásom és indulatom szerint, hiszen „nem vagyunk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi..."; amit tennem kell annak neki feszülök, s bízom benne, hogy a többit Isten elvégzi. Jelen esetben és körülményekben a legtehetetlenebbnek tűnő pillanatban menteni a menthetőt, de „nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel - mondja a Seregek Ura."(Zak. 4,6) Menteni a menthetetlent akkor, amikor emberi léptékkel mérve már nincsen mentség, de ami embernél lehetetlen, lehetséges az Istennél. Elszántsággal, bátorsággal, tudattal, lelkülettel és szellemmel: „Munkátok nem hiábavaló az Úrban"(1Kor.15,58)

Isten elhozza a pillanatot, amikor Reá hagyatkozva mégis körvonalazódik: vannak még lehetőségek, és akadnak, akik felvállalják még a lehetetlent is, de nem emberi erejükben bízva, hanem (hitben) gyermeki módon.

Gyülekezetünk és presbitériumunk tisztában van a kialakult igen nehéz helyzettel, melyről sokat beszélgettünk, gyülekezeti tagjainkkal, s mely presbiteri gyűlések tárgya is volt. Ennek kapcsán a reakció némelyekben, a fentiekben már említett emberi megközelítéseket váltotta ki. Természetesen ez a lelkipásztort is mélyen elgondolkodtatta, megfogalmazva maga kérdéseit.

 

A lezajlott egyházlátogatást követően, az első szép napsütéses tavaszi idő beköszöntével, a hittanos gyerekeket - mint mindig - már az év végi hangulat környékezte meg. A „tavaszi megfáradás", az aktivitás hiánya, a gyülekezet elnehezült helyzete, gondjai a mindennapokban sokszor előtérbe kerültek, de a tényszerű helyzet értékelésén túl továbbjutni nem sikerült. Majd pedig az egyházmegyei közgyűlésen hallottak és tapasztaltak hatása arra késztetett, hogy a gyermekekre hangolódjak.

Ebben az „év végi hangulatban" szólítottam meg hittanos gyermekeinket azzal a nyíltsággal, amellyel őszintén feltártam helyüket és szerepüket gyülekezetünk jelenlegi és jövőbeni életében. A gyülekezet elszomorító helyzetét felvázoltam nekik azzal, hogy ezt ők nagymértékben megváltoztathatják. Hihetetlen - gyermekektől szokatlan - megértést tanúsítottak, mely, mint Istentől kapott válasz, alkalmas volt arra, hogy mindannyiunknak reménységet adjon.

 

 

A gyermekek óriási lelkesedéssel vállalták fel az anyák napi műsorra való felkészülést: saját maguk, kézzel írott verseket gyűjtöttek (könyvekből, internetről) és másolták azokat - kézzel írva - egymás számára; önkéntesen, egymást túllicitálva ajánlkoztak a szavalatok kívülről történő elmondására, mindezzel hihetetlen tenni akarást tanúsítva.

Német Sándorné gondnok asszony és Szabó Lászlóné presbiter szinte nyomban neki álltak, s a gyerekekkel együttesen elkészítették az édesanyák és nagymamák számára átadásra kerülő ajándékokat. (Külön örömünkre szolgál: most is tapasztalhattuk, hogy a már lekonfirmáltak köréből is formálódni látszik egy mag, akikre számítani lehet). A holtpontról elmozdulva húsvét első napján, a már említett presbitertársakkal, templomunk kertjében apró csokoládétojásokat szórtunk szét, melyeket hittanosaink nagy lelkesen, nagy buzgalommal gyűjtöttek össze, az ünnepi istentiszteletet követően.

 

Megbeszéltük, hogy a jövőben  hagyományt teremtünk (gyülekezeti gyermekeink nagy örömére) csak úgy, mint ahogyan az anyák napjáról is több éve rendszeresen megemlékezünk, műsoros istentisztelet keretén belül. Az idén, egymást rövid időn belül követő két esemény sok örömöt szerzett gyülekezeti tagjainknak is, akik részt vettek ezeken az alkalmakon. Örömünkre szolgált az is, hogy a Nagysápi Szent Borbála Idősek Otthonából Papp Jánosné presbitertestvérünk - személygépkocsijával - három lakót elhozott, hogy ők is együtt ünnepeljenek velünk.

 

Mindez érthetővé tette, mit jelent Krisztus tanítása, amikor azt mondja, hogy amíg „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba." (Mk. 10,15) Megdöbbentő az, ahogyan gyermekeink fel tudják fogni azt, amit mi felnőttek sokszor meg sem akarunk, vagy éppen meg sem tudunk érteni.  Míg mi felnőttek olykor szemünket becsukva, vagy szemünket betakarva nem akarunk tudomást venni a minket érintő helyzetekről és csak sopánkodunk esetleg ide-oda kapkodunk a semmibe, az Úr Isten szembesít bennünket világunk lehangoló voltáról, de képes megajándékozni, tanítani minket felnőtteket, csodálatosan egyszerű, gyermeki módon.

dr. Liebné Dóra Magdolna lelkipásztor

 

nagysápi gyermekek kirándulása