Tavaly indította el az Isten a legjobb befektetés című beszélgetéssorozatot. Mi hív­­ta életre ezt a kezdeményezést, és milyen célt szeretne elérni vele?

Évtizedek óta úgy érzem, Iten azt a feladatot bízta rám, hogy a hit szempontjából is megszólítsam az üzleti világban élőket, mégis sokáig halogattam ezt. Kevesen vagyunk ennyire jelen egyszerre az egyházi életben és az üzleti szférában, ezért felelősségemnek érzem a hídépítést. Tavaly jutottam el oda, hogy elindítsam a beszél­getéssorozatot, mert azt látom, sokan nem a templomban találkoznak először a hit kérdésével. Az alkalmakat a vállalkozá­sunk központjában tartottuk, amelyet félig tréfásan a mammon templomának nevezek, mégis azt éltem meg, hogy ezek valódi lelki alkalmakká váltak. Közéleti és más ismert emberek tettek bizonyságot, akik az első megszólításra igent mondtak. Ez meg­erősített abban, hogy a hitről a mindennapi élet tereiben is lehet hitelesen beszélni.

Tagja a Johannita Lovagrendnek, amelynek jelmondatai közül a hit védelmét gyakran említi.

Ez ma nem fegyveres szolgálatot jelent, hanem azt, hogy az elvallástalanodó világban határozottan képviseljük az értékeinket.
A keresztyénség sok helyen üldözött vallás, és bár nálunk nem az, egyre nehezebb elérni az embereket. A Johannita Rend­ben az a bátor, „harcosabb" fellépés vonz, amely nem támadás, hanem követ­kezetesség: hogy a keresztyén ne rejtse el a hitét, vállalja az életével is. Gyakran érzem úgy, hogy egyházunk túlságosan óvatos, pedig szükséges, hogy az igenünk igen legyen, a nemünk pedig nem.  A hit védelme ezért elsősorban példamutatás és jelenlét. A Johannita Lovagrend ebben nyújt többletlehetőséget, mert olyan hagyományra épít, amelynek a szolgálat és a határozott helytállás egyaránt része.

Hogyan került kapcsolatba a renddel, és mikor érezte, hogy megszületett önben a személyes elköteleződés?

Hívő, tősgyökeres református családban nőttem fel, és mindig közösségi embernek éreztem magam. Már gödöllői egyetemi éveim alatt is diákklubot szerveztem, amely sokaknak jelentett közösséget, és ez a szemlélet később is meghatározta az életemet. A rendszerváltozás után szá­mos civil megkeresést kaptam, de tudatosan úgy döntöttem, hogy az egyházon kívül nem csatlakozom szervezetekhez, mert igazán a gyülekezetben éreztem magam otthon. A Johannita Lovagrendről a kilenc­venes évek közepén hallottam először, és már akkor rokonszenvesnek találtam a külde­tését, a hagyományait. Mivel a rendbe ajánlás útján lehet bekerülni, türelemmel vártam a meghívást, amely végül a 2010-es évek közepén érkezett meg. A folyamat lezárásaként 2015-ben a pápai nagytemp­lomban Steinbach József püspök szolgálatával avattak tiszteleti lovaggá.

Szűcs Attila református vállalkozó, zsinati tag, a protestáns gyökerű Johannita Lovagrend tagja

Mit jelentett önnek a lovaggá avatás, majd a későbbi rendi előrelépések sora?

Megerősítésként éltem meg, ugyanakkor felelősségként is. A rend két jelmondata - a hit védelme és a rászorulók segítése - különösen közel áll hozzám. A diakónia minden keresztyén kötelessége, és a XXI. század­ban a hit melletti kiállás is meghatározó, ezért azt éreztem, olyan közösség­hez tartozhatom, amelynek küldetése ma is érvényes. Később rendi kitüntetés­ben része­sültem, majd jogi lovaggá avattak - ez a rendben végzett munka alapján, a kápta­lan felterjesztése és a rendi központ döntése nyomán történik. Mindez alátá­masztotta azt a meggyőződésemet, hogy a hitet a világi életben is képviselni kell: példa­mutatással és szolgálattal.

Van-e a johanniták közösségében olyan karitatív terület vagy szolgálat, amely különösen közel áll önhöz?

Nehéz rangsorolni, mert szinte naponta érkezik támogatáskérés, és az ember nem tud minden problémát megoldani. Inkább koncentrikus körökben gondolkodom: első a helyi gyülekezetem, azután a református oktatás ügye, majd a határainkon túli magyar közösségek, különösen Kárpátalja és Erdély. Kiemelem a karitatív szolgálatokat, köztük a Johannita Segítő Szolgálat munkáját és a demenciagondozók képzé­sét, mert ezek mögött az a lelkiség áll, amely Jézus Krisz­tus szolgálatából fakad. Azokat az anyagi javakat és lehetőségeket, amelyeket Isten kegyelméből kaptam, minél több rászoruló javára igyekszem fordítani.

Közösségi emberként határozza meg ön­magát. Honnan ered ez a magatartás, és hogyan formálta a hitét?

A templomi közeg ifjúkoromtól természetes volt számomra. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig Isten közelében éltem, a hit mégis végigkísérte az utamat. Úgy látom, az embert nemcsak a munkája határozza meg, hanem az a háttér is, amelyben él és szolgál. Számomra a református közösség ad biztos alapot. Presbiterként és különböző tisztségekben igyekszem azt képviselni, hogy a hit nemcsak lelki, hanem építő fela­dat is. Az oktatás ügye különösen közel áll hozzám, ezért indítottuk el 2007-ben a dadi református iskolát, majd létrehoztuk a Magyar Református Jövőért Alapítványt. Az iskolaalapítás számomra jövőépítés: olyan helyet teremteni, ahol a következő nemzedékek hitben és közösségben nőhetnek fel. A zsinati és gazdasági feladatok mellett ez adja a szolgálat igazi értelmét.

Üzletemberként bizonyára gyakran mozog olyan közegben, amelynek mindennapjaiban a hit kevésbé van jelen. Tapasztalatai alapján miképpen érhet el ide a hitvalló hang?

Az elvallástalanodás és az élet értelmének elvesztése valóság, ezért új módon kell megszólítani az embereket. Az üzleti élet csakugyan az egyik olyan közeg, amely a hagyományos egyházi keretekből nehezen érhető el - ehhez a saját világukban, hitelesen kell megszólalni. Akik így tesznek, nem a lelkipásztorok helyett beszélnek, hanem a mindennapi életükben tesznek bizonysá­got. Sokakat feszít a kérdés, miért élnek, és ilyenkor a személyes megszólalás gyakran közelebb viszi őket az evangéliumhoz, mint a távoli, intézményi hang.

A Johannita Rend budapesti székházának megáldása

Mit jelent a lovagrend jövője szempontjából az új székház és a szervezeti megújulás?

Önmagában a szépen felújított központtól nem válik élőbbé a johannita közösség - ahogyan egy templom felújításától sem lesz automatikusan élettel telibb a gyülekezet. A kérdés az, élünk-e a lehetőséggel. Ugyan­akkor lényeges, hogy végre van hol össze­gyűlnünk, fogadhatjuk az érdeklődőket, saját programokat szervezhetünk. Így könnyebb a fiatalabb nemzedékeket meg­szólítanunk, a rend társadalmi jelenlétét erősítenünk. Végső soron mégsem az épület a döntő, hanem az, lesznek-e azt tartalommal megtöltő emberek.

Ha valaki ma érdeklődik a rend iránt, milyen útra lép, és mire készüljön?

Mint említettem, a lovagrendbe meghívás­sal lehet belépni, ugyanakkor az érdek­lődők előtt nyitva áll a lehetőség, hogy megis­merjék a szervezet életét. Érdemes részt venni a havi alkalmakon, áhítatokon és együttléteken, mert ezek adnak valódi betekintést. Aki közelebb kerül, várományossá válhat, ez maga többéves folyamat: meg kell ismerni a rend lelkiségét, el kell fogad­ni a szabályait. A lovaggá avatás olyan út végpontja, amely során a jelölt fokozatosan köteleződik el.

Mit gondol, mitől válhat vonzóvá a johannita lelkiség a fiatalabb generációknak?

A rend történelmi hagyománya és a hit védel­mének gondolata ma is megszólító lehet. Sok fiatal keres kapaszkodót, és ez új dimenziót nyithat az életükben, mert össze­egyeztethető a hivatással és az egyházi elköteleződéssel, és gyakorlati szolgálatot is hordoz. Ez különösen azok számára lehet vonzó, akik nemcsak beszélni akarnak a hit­ről, hanem tenni is érte. Fontos azonban, hogy ne csak a múltat mutassuk meg, hanem a jelen feladatait is. Ezt látva a fiatalok is könnyebben megtalálják benne a saját útjukat.

Az interjút készítette: Hegedűs Bence

Fotók: Hurta Hajnalka